biztonsagi mentes

Az utóbbi időszak érdekes fejleménye – a kutyuskán, a negyedik elfogyasztott angol miniszterelnökön és a kapor iránti újdonsült vonzalmamon kívül – hogy rájöttem, hogy kettős életet élek. A felszínen egy nagyvárosi emancipált (muhaha) nő vagyok, aki építgeti a karrierjét (szordínósan), elolvassa a kurrens napilapokat, és ha nem is tart lépést a nagyváros által kínált kulturális kavalkáddal, de legalább igyekszik úgy tenni mintha, és eljár színházba, meg koreai popkultúra kiállításra, meg etnikai éttermekbe. De valójában, igaziból, ha lekaparjuk a mázat és fellebentjük a függönyt, akkor egy falusi asszony vagyok, aki a hét minimum három, de inkább öt napján, smink nélkül, sáros gatyában, ugyanabban a három kinyúlott pólóban és gumicsimmában jár. És nem szégyelli. Legjobban pedig egy korzikai kis faluban érzi magát, ahol minden reggel felcaplat a hegyre a lucsadékos kutyájával, és ott fönt csorog róla a víz és maradéktalanul boldog. Amikor pedig lecaplat, akkor, ha nagy szerencséje van, ...

 Ott hagytuk abba, hogy tavaly decemberben szegény Kiflit elpateroltuk Manchesterbe. Annyi hírem van róla, hogy bő egy hónappal az érkezése után még annál a családnál volt, akik hazavitték, úgyhogy azt remélem, hogy megtartották. De nem mertem megkérdezni. Akárhogy is, nagyon remélem, hogy jó sora van. Azóta jó sok minden történt, de mire elkezdtem volna megírni, kitört egy háború, és valahogy nem éreztem ildomosnak cuki kiskutyás posztokat írogatni, miközben Kijevet rakétázzák. A szemfüles olvasóban már két kérdés is megfogalmazódott: 1) Kiskutya? De hát nem arról volt szó, hogy felnőtt, meg örökbefogadás meg ilyenek? 2) De hát most is rakétázzák Kijevet, akkor ez így hogy? A 2. kérdésre nincs válasz. Maximum annyi, hogy szégyenletes módon belefásultam annyira a rakétázás és egyéb szörnyűségekbe, hogy most már elfogadhatónak tartom cuki kiskutyás posztokat írogatni. Az 1. kérdésre a válasz, hogy de, arról volt szó, de aztán a vagány, különc (legalábbis itt) és társadalmilag has...

Ennek a viszonylag rövid történetnek az elejét ismeritek. A vége az, hogy egy hideg téli péntek estén Watfordban sétáltam a kutyával, a házával és ingóságaival, aztán befutott Martin és Marie Manchesterből. Berakták Kiflit az autójukba, és elvitték magukhoz. Velük fog lakni, amíg nem találnak neki új családot, akik így vagy úgy tudnak mit kezdeni azzal, hogy Kifli szereti megrendszabályozni társait. Nekem nem sikerült.  A történet eleje és vége között sok kaland esett  meg velünk. Sok jó, mégtöbb rossz. Volt oktató, másik oktató, harmadik oktató. Ez utóbbi volt az, aki világossá tette nekem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. És hát tényleg. Szerettem volna azt gondolni, hogy vagányan kicseleztem a rendszert, és szereztem egy vagány kutyát; hogy keményebb vagyok a környékbeli piperekutyás népségnél, és majd mi megmutatjuk nekik a vagány kutyámmal. E helyett minden nap háromszor vágyakozva és irigykedve néztem a piperekutyáikat, amint vidáman hancúroznak egymással, míg én a...

 Hat hete fogatdtuk örökbe Kiflit, aki Londonba érkezése előtt Szarajevó utcáit járta, és a túlélésért küzdött. Szerencséjére egy jólelkű, kutyamenhelynek dolgozó lány megmentette, és most kapott még egy esélyt az életben. Kifli csodálatos kutya, hamar megszokta új otthonált, kezd magára találni a sok elszenvedett trauma után. Fantasztikus, hogy mennyire hálás minden kis szeretetmorzsáért. Persze vannak még területek, ahol fejlődnie kell, de tudjuk, hogy nekünk csak annyi a dolgunk, hogy feltétel nékül szeressük, és ha begyógyulnak a lelki sebei, akkor minden rendben lesz, hiszen nagyon okos, már-már egy szemvillanásunkból érti, hogy mit szeretnénk. Itt most következne egy cukimuki fénykép Kifliről, és már kész is az instagram kompatibilis poszt életünk legújabb kalandjáról. Nade, ahogy azt már megszokhattunk, életünk újabb és újabb kalandjai nem mind instagram kompatibilisek, úgyhogy még egy-két részlet még hozzátartozik a teljes képhez. A vicces amúgy az, hogy a fenti kis szto...

 A legutóbbi rész óta felpörögtek az események. Megvolt a családlátogatás (virtuálisan). A menhelyes néninek volt pár ötlete, hogy hogy kéne átépíteni a kertet, de ezt rövidre zártuk azzal, hogy sajnos nem a miénk a lakás, úgyhogy nem áll módunkban kerítést magasítani. Megbeszéltük ezt a dolgozás, kutya itthongyás kérdést is, kérdezte, hogy mit gondolnék arról, hogy azokon a napokon, amikor nem vagyunk itthon, akkor beadjam kutyanapközibe (a környéken több ilyen intézmény is van) mondtam, hogy remek ötlet. Ebben meg is egyeztünk. Ha nem áruljátok el senkinek, akkor bevallhatom, hogy nem fogom kutyanapközibe íratni. És amikor ezen túlvoltunk, akkor megengedte, hogy örökbefogadjam Sidneyt, a négyéves kutyafiút Boszniából, akinek valaki ketté vágta a nyelve végét, és ezért kicsit villás, kígyónyelve van, viszont nagyon barátságos és okos, de valamiért már hónapok óta a menhelyen, illetve nevelőszülőnél van, de senki nem akarja örökbefogadni. Mondanom sem kell, hogy nagyon örültem. Le...

Rég volt már blog. Ezért főként a vírust okolom, manapság úgyis mindent rá lehet fogni a vírusra. Mindenesetre igyekezni fogok valamennyire visszaszokni a blogolásra. Különös tekintettel arra, hogy nagy kalandra készülünk. Szeretné(n)k egy kutyeszt. Már régóta az asztalon van ez a kérdés, mármint hogy én már régóta nyávogok, hogy legyen. Mostanra sikerült a családot megfelelően megpuhítani, sőt a gyerekek már-már maguk is lelkesek. Az ember azt gondolná, hogy ebben a dologban a nehéz rész, hogy az ember összeszedje a bátorságát és legyőzze a családi ellenállást, majd pedig az, amikor már megvan a kutya és összefossa a perzsaszőnyeget. A kettő között csak be kell szerezni a blökit, az nem lehet annyira nehéz. Na megint egyszer teljesen el voltam tájolva. Beszerezni a blökit ugyanis baromi nehéz. Az volt az elképzelés, hogy egy kisebb testű keveréket szerzünk egy menhelyről, azt jó lesz. Rövidúton kiderült, hogy nem addig van az. Elkezdtem keresgélni a környékbeli menhelyeket, van jópá...