biztonsagi mentes

Az utóbbi időszak érdekes fejleménye – a kutyuskán, a negyedik elfogyasztott angol miniszterelnökön és a kapor iránti újdonsült vonzalmamon kívül – hogy rájöttem, hogy kettős életet élek. A felszínen egy nagyvárosi emancipált (muhaha) nő vagyok, aki építgeti a karrierjét (szordínósan), elolvassa a kurrens napilapokat, és ha nem is tart lépést a nagyváros által kínált kulturális kavalkáddal, de legalább igyekszik úgy tenni mintha, és eljár színházba, meg koreai popkultúra kiállításra, meg etnikai éttermekbe. De valójában, igaziból, ha lekaparjuk a mázat és fellebentjük a függönyt, akkor egy falusi asszony vagyok, aki a hét minimum három, de inkább öt napján, smink nélkül, sáros gatyában, ugyanabban a három kinyúlott pólóban és gumicsimmában jár. És nem szégyelli. Legjobban pedig egy korzikai kis faluban érzi magát, ahol minden reggel felcaplat a hegyre a lucsadékos kutyájával, és ott fönt csorog róla a víz és maradéktalanul boldog. Amikor pedig lecaplat, akkor, ha nagy szerencséje van, ...

 Ott hagytuk abba, hogy tavaly decemberben szegény Kiflit elpateroltuk Manchesterbe. Annyi hírem van róla, hogy bő egy hónappal az érkezése után még annál a családnál volt, akik hazavitték, úgyhogy azt remélem, hogy megtartották. De nem mertem megkérdezni. Akárhogy is, nagyon remélem, hogy jó sora van. Azóta jó sok minden történt, de mire elkezdtem volna megírni, kitört egy háború, és valahogy nem éreztem ildomosnak cuki kiskutyás posztokat írogatni, miközben Kijevet rakétázzák. A szemfüles olvasóban már két kérdés is megfogalmazódott: 1) Kiskutya? De hát nem arról volt szó, hogy felnőtt, meg örökbefogadás meg ilyenek? 2) De hát most is rakétázzák Kijevet, akkor ez így hogy? A 2. kérdésre nincs válasz. Maximum annyi, hogy szégyenletes módon belefásultam annyira a rakétázás és egyéb szörnyűségekbe, hogy most már elfogadhatónak tartom cuki kiskutyás posztokat írogatni. Az 1. kérdésre a válasz, hogy de, arról volt szó, de aztán a vagány, különc (legalábbis itt) és társadalmilag has...