Első napjaim a gyárban és ennek apropóján elmélkedések a kapitalizmusról
Kezdjük a jó hírrel. Újból (ha csak rövid időre is) fizetett alkalmazott vagyok. Ez így több mint egy év kihagyás és öt hónap effektív munkanélküliség után kifejezetten nagy szám. A félig tele oszlopba sorolandó még, hogy valamennyit kell használni a franciát, és hogy elég rendesen fizetnek. A semleges oszlopba kerül az, hogy az állás nagyjából 2-3 hétig van. A félig üres rubrikába pedig az, hogy maga a munka legnagyobb részben „majom az írógéppel” jellegű, vagyis elég agyatlan és unalmas, és hogy úgy bánnak velünk, mint – gondolom – a Ford gyárban a futószalagon dolgozókkal bánhattak a hőskorban. A dolog úgy kezdődött, hogy pénteken hívta föl valaki a figyelmemet, hogy van ez a lehetőség. Írtam is rögtön pénteken, hogy szeretnék jelentkezni. Nem válaszoltak. Elkönyveltem magamban, hogy ebből sem lesz semmi. Kedden délelőtt írtak, hogy a munka aznap délután 2-kor kezdődik, de esetleg szerda reggel is be lehet csatlakozni, de meg kéne csinálni egy francia vizsgát, mivel nem vagyok anyan...